Egy évvel ezelőtt, 34 évesen úgy döntöttem, hogy szakmát váltok. A döntés nem egyik pillanatról a másikra, hirtelen felindulásból történt, hanem hosszú éveken át tartó gyötrődés, stressz, depressziószerű tünetek következtében. Sosem tudtam igazán, hogy mi szeretnék lenni, körülöttem sokan már egészen kicsi koruktól fogva határozott léptekkel haladtak az álom élet felé. Az odavezető úton sikert sikerre halmoztak és úgy tűnt, mintha senki és semmi nem állt volna az útjukba. Sokáig tanakodtam rajta, hogy ennek milyen okai lehetnek. Születésünk után a nevelés vagy a környezet hatására válunk ambiciózussá?

Kép: pxhere.com

Amikor az embernek testvérei vannak, óhatatlanul vagy a közvetlen vagy a közvetett családtagok, ismerősök el kezdenek hasonlítgatni egymáshoz. Ez különösen igaz akkor, ha idősebb és azonos nemű testvérről van szó.
Nővéremmel annyira hasonlítunk egymásra, mintha ikrek lennénk. Külsőre valóban előfordult, hogy összekevertek minket, igazából sok mindenben tényleg hasonlítottunk, mégis egy valamiben mégsem. Ő mindig tudta, hogy mit akar, már kisiskolás korában házi rádióműsort vezetett otthon, amit kazettára vett fel, újságot szerkesztett, cikkeket írt, aztán ékszereket készített, az iskolában kiválóan teljesített, 16 éves korában diákmunkát vállalt és így tovább. Neves gimnáziumba járt, tanár lett, most pedig stylistként dolgozik.

Ellentétben velem. Még 18 éves koromban, amikor egyetemválasztás előtt álltam, sem tudtam, hogy mit szeretnék, nem beszélve arról a tényről, hogy ahova gimnáziumba jártam, a pótfelvételi időszakában került kiválasztásra, hiszen korábban tanulmányaim során sosem érdekelt, hogy milyen jegyeim vannak, pláne az, hogy mit kezdjek magammal, ha eljön az egyetem ideje. Aztán végül az lettem, aki négy évesen eszembe jutott, hogy lenni szeretnék: óvónő. Eleinte élveztem, szeretem a gyerekeket, mindig is jól meg voltam velük, de ahogy teltek az évek, egyre kevésbé élveztem, a végén pedig - közeledve a kiégés állapota felé – már kifejezetten nyűgnek éreztem a velük való foglalkozást. Tudtam, hogy el fog jönni az a pont, amikor már nem tudom tovább leplezni azt, hogy nem vagyok elégedett.

Szerencsére karácsonyra ajándékba kaptam Füredi Júlia „Elég! - Kiégtem. Most hogyan tovább?” című könyvét, ami ráébresztett a valóságra: kiégtem a munkámban. Szerencsére időben történt ez a felismerés és ennek hatására másfél év múlva már nem óvónőként keresem a kenyerem. A könyv egyébként részletesen leírja lépésenként a kiégés kialakulásának általános menetét, a felismerés lépéseit és végül a gyógyulás felé vezető úthoz segítő kezet nyújtó gyakorlatokat. Ráadásként pedig egy pandémia különkiadással fejezi be a könyvet, amikor „minden borul!”

Ha úgy érzed, hogy nem bírod tovább, a munkád nem elégít ki, csak gyomorgörccsel és rossz érzésekkel tudsz élni, dolgozni, érdemes elolvasni ezt a könyvet.

Mindenkinek ajánlom, aki csapdában érzi magát és segítségre van szüksége.

Kép: pxhere.com