Mielőtt mindenki azt hinné, hogy lassan olvasok, alaposan szerettem volna átgondolni, hogy amit olvastam, mennyire lehet igaz rám. Az infantilizált emberek gyermekkorukban elakadtak egy bizonyos szinten, a szülők úgymond megtartották gyermeküket egy olyan életkorban, ahol nincs helye a felnőttlétnek. Bibók Bea Ellopott felnőttkor című könyvében a parentifikáció ellentétével az infantilizációval foglalkozik, melynek jelentését a könyv hátoldalán olvashatjuk „...amikor szülők túlzott szeretetével és öncélú gondoskodásával nem engedi felnőni gyermekét”. De mit is jelent ez pontosan?

Azt, hogy gyakorlatilag a szülő gátolja, hogy gyermeke felnőttkorában önállóvá váljon: elköltözzön otthonról, állandó munkát vállaljon, barátokat szerezzen, hogy alapvetően bármiben is önálló döntést hozzon, ami hatással van az életére és aminek semmi köze a szülő elvárásaihoz, szükségleteihez. Ahogyan az előző könyvről írt bejegyzésben, így ebben sem szeretnék belemenni a könyv tartalmának részletes elemzésébe, ehelyett inkább azt a kérdéskört fejteném ki, hogy vajon lehetséges-e az, hogy valaki parentifikált és infantilizált is legyen egyszerre? Létezik-e, hogy bizonyos életszakaszban, élethelyzetben a szülő magára hagyta gyermekét, amikor szüksége lett volna rá, ugyanakkor máskor meg nem hagyta, hogy önállóan döntsön, felfedezze a világot és korlátozta abban, amiben csak lehet?

Emlékeim szerint a szüleim inkább a széltől is óvtak, hiába értem a tinédzser korszakba, nem mehettem este sehova, nem hordhattam olyan ruhákat, amiket szerettem volna, igazán barátaim sem voltak, mert sosem tudtam elmenni velük csavarogni, gyakorlatilag kimaradt a lázadó korszakom. Nem csoda, hogy nem tudtam, merre tartok az életben, amit mi sem támaszt alá jobban, mint a tény, hogy amikor egyetem választásra került a sor, random, egy 4 éves kori emlék alapján választottam az óvodapedagógus szakmát. Félreértés ne essék, jól végeztem a munkám, a gyerekek szerettek és mindent megtettem, hogy egészséges szociális környezetben nevelkedjenek, de sosem múlt el az az érzés, hogy valami mégsem kerek. Tudjátok milyen érzés kerít hatalmába, amikor jó vagy a munkádban, abban, amit csinálsz, mégsem érzed magadénak és legszívesebben mindennap felmondanál? A kétségbeesés. Hogy elmúltam már 30 éves és visszanézve úgy érzem, hogy elvesztegettem az életemből 11 évet, mert nem tudtam még magamnak sem megfogalmazni, hogy mit szeretnék és mi tenne boldoggá.

Kép: pngtree.com 

Amellett, hogy mindig volt velem valaki (közös "szobánk" volt a testvéreimmel, nagymamám is velünk lakott) és alapvetően mindig óvtak, nem egyszer fordult elő, hogy teljesen egyedül éreztem magam. Az egyik ilyen emlékem olyan 3-4 év körüli koromból maradt meg. Távoli rokonainknál voltunk, amikor egyik délután a többiek múzeumba indultak, ahova 6 éven aluliak nem mehettek. Mivel én voltam a családban a legfiatalabb, így hát rábíztak egy számomra szinte ismeretlen – kb kétszer találkoztam vele – idős hölgyre. Nos, egy ekkora gyermek számára az idő még érthetetlen, nem tudja beazonosítani mi meddig tart, így, ha azt mondom, hogy órákon keresztül, akkor feltételezem, hogy rövidebb ideig, de egyedül maradtam. Pont, mint a kisujjam. Tisztán emlékszem, ahogy ott álltam a kapuban és üvöltve sírtam anyukám után. Sajnos nem sok mindenre emlékszem a gyerekkoromból, de ezt sose felejtem el. (A neten több oldalon is kifejtik, hogy a gyermekek hogyan érzékelik az időt, íme az egyik: https://www.gyerek-portal.hu/a-gyerekek-hogyan-erzekelik-az-idot.html).

Amióta az eszemet tudom, inkább visszafogtam saját igényeimet és miután végig olvastam ezt a könyvet, rájöttem, hogy talán ez lehetett az oka annak, hogy mindig is nagyon ragaszkodtam anyuhoz. Szégyen, nem szégyen, nagyjából 12-13 éves koromig a boltba sem mertem egyedül lemenni, vagy akár a buszon jegyet venni, bármi olyat tenni, amihez ne lenne szükségem az anyukámra. Elgondolkodtam és ahogy végig pörgettem a fejemben gyermekkorom emlékeit, olyan érzésem támadt, mintha kicsit én magam infantilizáltam volna saját magamat. Egyszerűbb volt a szüleim mögé bújni, mint azt tenni, amit szerettem volna és igazából sosem tudatosítottam magamban a saját szükségleteim, mert jó volt ez így. Ám az is lehet, hogy tévedek. A család mindig is hatással volt, és lesz az életünkre, kár lenne tagadni. Úgy érzem, hogy ez az, amit mindenképpen ki kell derítenem, lehetőleg szakember segítségével.